Évek óta tudtam erről a lelkigyakorlatról, azonban sokáig vacilláltam, vajon van-e erre tényleg szükségem. Azt gondoltam, hogy bő 30 év után a megbocsátással már egészen jól állok: egyrészt el- és befogadtam Isten irgalmát irántam, másrészt magam is tudatosan megbocsátottam már mindenkinek, akinek része volt ebben a még szinte gyerekkori döntésemben.
Mivel a kisbabámhoz való kapcsolatomat nem éreztem rendezettnek – magammal sokat foglalkoztam ezekben az évtizedekben, de vele nem –, úgy éreztem, mégiscsak ott lenne a helyem egy Ráhel szőlőskertje hétvégén. Ezután is sokszor jött közbe valami, míg végül idén Húsvét után semmi nem állta utamat, és éppen Irgalmasság vasárnapjának hétvégéjén jutottam el a lelkigyakorlatra. Számomra ez már önmagában egy megerősítés volt, amikor elküldtem a jelentkezésemet.
Hatalmas szeretet, biztonság vett körül minket, amire valóban szükség is van ebben a ténylegesen embert próbáló, de épp ezért hatalmas erejű gyógyító lelki munkában. Bár úgy mentem oda, hogy a megbocsátással nem sok dolgom van már, rá kellett ébrednem, hogy bizony nagyon is van. Nemcsak a megbocsátással, hanem még inkább a bocsánatkéréssel. Valójában nem tudtam saját magamnak sem teljesen megbocsátani, legbensőmben úgy éltem, hogy én nem érdemlek semmi jót, párkapcsolati téren sem, megterhelve ezzel férjemet és a házasságunk eddigi 20 évét.
Amikor megfogalmaztuk a lelkigyakorlat elején a céljainkat, amelyek idehoztak bennünket, a tisztulást kértem, szabadságot a minél tisztább szeretetre. Amikor felismertem ezt a hatalmas nyomorúságomat a hétvége során, és hogy mekkora ajándékot kaptam a férjemmel, aki soha nem ítélt el engem, hanem az első perctől kezdve teljesen elfogadott úgy, ahogy vagyok – csak én nem fogadtam el magamat -, felszakadt bennem a vágy, hogy a férjem felé helyrehozhassam mindezt, s kértem Istent is, hogy adjon erre a sebünkre gyógyulást.
Akkor ott azt éreztem, hogy sosem szerettem őt olyan tisztán, mint most, amikor Isten megszabadít ettől a sötétségtől, amely rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra is, és amiről a férjem semmit sem tehetett. Rettenetesen fájt, hogy az én hozzáállásom nem engedte őt kiteljesedni és nem tudott a kapcsolatunk sem az lenni, ami lehetett volna, ha én végig szabadon szeretem őt.
Mivel az én történetem bőven a házasságom előttről való, a jelentkezéstől kezdve inkább csak fájt az érzés, hogy nem tudok a történetemhez releváns társat elhívni a záróeseményre. A szembesülésnek ezen a pontján mégis azt éreztem, hogy mennyire jó lenne, ha eljönne hozzám a család. A szervezők és a többi résztvevők is biztattak arra, hogy nem késő még, hívjam el őket.
Férjem először azt hitte, hogy csak magam miatt szeretném ezt, nagylányunk pedig szinte azonnal reagált, hogy jönne. Ebből is éreztem, hogy mennyire fontos és jó, hogy mégis szóltam nekik. Mert eddigre megértettem azt is, hogy a nagylányunk életét mennyire megnehezítettem azáltal, hogy ő igazából nem az elsőszülöttem, hanem a második gyermekem. És ugyanígy a kisebbik lányunk nem a második, hanem a harmadik gyermekem. A férjemnek pedig mindenképpen el akartam mondani, hogy mennyire szeretem, és hogy szeretném innentől úgy szeretni, ahogy mindig is kellett volna.
Végtelenül megerősítő volt, hogy eljöttek, és egymást ölelve vehettünk részt ezen a szertartáson, amelyben megszólítottam az elsőszülöttemet, aki ott és akkor a mostani családunk részévé is vált. Sok más csoda is történt velem ezen a hétvégén, de legfontosabbnak most ezt az üzenetet gondoltam megosztani: ne habozzatok elhívni szeretteiteket, a múltatok közös múlt, amiből a gyógyulás is közös úton vezet.
Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy volt, akit arra indított, hogy létrehozza ezt a lelkigyakorlatot, hogy vannak, akik vállalják, hogy ezt időről időre megszervezik, hogy egyre több emberhez eljut, és Isten ilyen csodálatos módon ad gyógyulást nekünk.
2025. 06. 01.